Írjunk verset bármiről! (fórumjáték)

Bocsánatot is kértem érte,

Kedves Roger, nem vetted észre?

Guernica említette a Mellékdalt,

Válaszom neki erre utalt.

Nem hiszem, hogy nagyot vétettem,

Ezzel nagy hibát el nem követtem.

Sajnos, én csak vackot tudok írni,

Nem vagyok se Tóth Árpád, se Petőfi.

Nem sértődtem meg, de a kioktatás rosszul esett,

Ezután majd az asztalfióknak írom versemet.

Kedves szerelmetes fokhagymám,

az ilyen idézeteket otthagynám,

mielőtt ki se gondolom őket...

Attila pajtás frankó csávó,

de itt nem neki kell írnia,

hanem nekünk, és nem túl

vackot, ha lehetséges.

Ételszagú mítoszok, kebab és rák kioszkok...

A mellékdalt nem említettem, hiszen

azt te is tudod és még többet is. (Lám a karaván

a dinnyehéjon is átmegy ám,

fényszigettenger porszemszigetén...)

Bocsánat, de most egy kicsit prózára váltok. Egy másik topikban emlegettük többen József Attilát. Nekem éppen az Óda Mellékdala jutott eszembe. Milyen csodálatos megfogalmazása az összetartozásnak!!!

"(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)"

Egy földi halandó azt mondaná, hogy feküdj mellém, vagy feküdj az ágyamba. Mennyivel nagyszerűbb József Attila megfogalmazása! Hát igen, ezt hívják úgy, hogy költészet!!! Nem is akármilyen.

Az állomás csak káosz vagy egy fura rendszer?

Az állomáson mindenki megfordul egyszer.

Vannak ott óriások,törpék, egyenesek s görbék, boszorkányok s tündék.

Mindenféle misztikus lények s halandók,kikbe hálni jár a lélek.

Vannak hercegnők,vitézek, nekem mégis kedvenc költőmtől jut eszembe egy idézet.

Megírta ő egy Mellékdalban,hogy felszállt a vonatra halkan.

A vasparipák ulzáló síneken robognak szerte,csak az marad végig,kinek van mersze.

Van,akit kényszerképzet gyötör:

Lázálmában megjelennek manók és sárkányok,szirén hangon daloló boszorkányok.

És a kalauz lánya,ki bármilyen ronda ,tekintetét mégis vonza.

Epekedő hősök és hősies eposzok,

a vonaton születnek az életszagú mítoszok.

Rogerünk utol nem érhető,

igazi nagy költő ő.

Verset írni már alig merek,

nyomába nem érhetek.

A gyáli állomáson sem ültem vonatra,

nem ült mellém a kalauz lánya, se fia.

Nem jelentek meg álmomban,

Ócsán se ültem vonatra.

Csak gubbasztok itt a gépem elött,

hallom a hírekben, valaki valakit lelőtt.

Oltári jó vagy Rogerino..-))

csillagos ötös..-)

A szörnyre gondolva jött egy látomásom,

hogy vonatra szálltam a gyáli állomáson,

és mellém ült a kalauz kisebbik lánya,

rém ronda, mint akit kivetett a bánya,

de csilingelő boszorkány-nevetése

víg manókat csalt az útmenti vetésre,

s a vonat lassított, elakadt, megállt,

az ámuló nép a vagonból kiszállt

és egyesült a cserfes manókkal,

kik csábosan incselkedő csókkal

csaltak mindenkit a csalitba,

mint madarat a mézzel kent kalitka.

Közben a kalauz rémronda lánya

az otthagyott holmit egy szekérre hányva

a mező túlfelén sebesen elszelelt,

jaj de sok értékes dolognak lába kelt,

táskák, kalapok, esernyők, botok,

a zsebekben telefon s telefontokok,

sőt egy laptop is, rajta a fészbuk nyitva,

amiből kiderült gazdája titka,

éppen a macskája fotóját posztolta,

mikor egy manó a bozótba vonszolta -

átkozott balsors, kegyetlen boszorkány,

hogy az ördög kardját dugja le a torkán.

Hát így esett az eset a rémronda lánnyal...

Sárkánnyal, ártánnyal, szivárvánnyal?

Másnap mikor hagymázas álmomból ébredék,

agyam pörög, mint a legpörgőbb szélkerék,

és valóban felszállok az ócsai vonatra,

mielőtt a képzetem a jövőbe tolatna

és törölné a tegnapi furcsa látomást,

a cserfes manókat és a gyáli állomást,

a boszorkányt, ki a szörnyet tönkretette

s az én agyam is majdnem szétvetette.

Majdnem? Atyaég, most is a vonaton ül

és csengő hangon csilingel és hegedül...

Lassú léptekkel közeleg az este,

Benéz az ablakon engem keresve.

Fekete köpenybe be akar burkolni,

Úgy érzem, a villanyt fel kell már kapcsolni.

Véletlenek nincsenek,mondják a bölcsek,

és eszemben sincs,hogy rém-híreket költsek.

De tegnap mikor az arckönyvemet néztem,

szembejött velem valami,s csak néztem.

Saját versemnek testvére született

nem tudom,hogy ez valakit így megihletett?

Vagy csak egy rugóra jár két ismeretlen emberi agy?

Bár ez is előfordulhat,hisz a világ nagy!

Bevallom a döbbenetem lett óriás,

mikor egy verses csoportban hasonlót írt egy daliás!

Ha magadra ismersz,válaszolj bátran,

én elengedem dühöm egy tibeti hangtállal.

A szörnyeteg vonyítva szerelmet vallott a holdnak, az válaszul beleremegett.

Nem tudhatja ,mit hoz a holnap,

szeme előtt most egy cél lebegett.

A köd palástként beburkolta,

a szél elfújta nyomát.

A tüske bőrét megkarcolta,tépte,vágta húsát.

A menekülés lett a sorsa, minden holdfényes éjszakán.

Barlang mélyére bújva, némán üvölt bánatán.

Az átok,mi őt súlytotta, nem enyhül soha talán, kárhozat arra a percre,mikor kedvese lett egy boszorkány.

A csilingelő ajtó csengve csap le a csendre,

csillámló csodákkat csorog a csermely.

Csicsergő csalogány csücsül a cserfán,

csókkal csatázva csalogat csalfán.

A nénike az ajtóból int,hogy menj tovább bátran,

a csengő bongó kertben várnak már páran.

Fekete remete fekete kereke

kopog a patika műkövén

lázas gázzal.

Fehérnép esetlen fekete gyereke

topog a tömege külkörén

gázos mázzal.

Szerencse nektek, emberek, a jóságos

gesztenyésnéni átsegíti őket

a ház csilingelő ajtaján.

Én azt mondom fehér,te azt mondod fekete.

Én azt mondom tömeg,te azt mondod remete.

Én azt mondom gyógyult,te azt mondod láz.

Én azt mondom hurrá,te azt mondod gáz!

Van,aki szerény

van aki felvág

van aki segít

van,aki elvág

van,aki elhagy

van,aki elvesz

van,aki jól van

van,aki meglesz

Így vagyunk egy színes forgatag,kik jól megférnek az aranyló nap alatt.

Éveimnek mázsa-terhe nyomaszt,

De lelkemben még nem érzem azt.

A test fárad, de a lélek táncot jár,

mint virág fölött zümmögő bogár.

Ha eljön az utolsó óra,

Ha majd rög hull koporsómra,

A föld tovább kering, járja űri útját,

Rám talán emlékszik majd pár barát.

Ahogy a percek pörögtek köröttem,

s cserepek estek a toronyból törötten,

vásári falovak hátára ültem,

de a forgásból így se menekültem.

A temlom tornya mögött ébredt a nap,

lustán nézte a rohanó reggelt.

A mellettem száguldó percek alatt,

lelkem e csodával megtelt.

Csak nézett bénán

Hol vagyok? Krétán?

Kérdezte magától

a ministráns a jámbor.

Ismerős volt a táj,

álmában látta már.

A ministráns roppantul örült,

teste és lelke felhevült.

Szent küldetés,mit maga előtt látott,

gondolta,megváltja ő a világot.

Büszkén feszített a rakétán,

ám a mennyország helyett landolt, Krétán.

Volt egyszer egy pap, ki azt vette fejébe,

hogy rakétán száll a szentségek egébe,

de ahogy a járgány készült,

már a tesztpályán is szédült,

és így a ministráns ülhetett helyébe.

Diego az óriás,éhesen ébredt,

gondolta ideje felkeresni a séfet.

Gyomra korgása felverte a közeli falut,

a szakácsot is,ki édesdeden aludt.

Riasztottak mindenkit,sürgött-forgott a nép,

Rotyogott ott sült,leves és főzelék.

Diego döngő léptekkel a falu széléhez ért,szekérrel hozták eléje mindent,mit kért.

Mikor végre belakott,megevett mindent,mit kapott,

szomjazott is ,így száz hordóról verte le a csapot.

Teli hassal nem állt tovább,a réten elaludt,

s míg aludt, elköltöztették a falut.

Az örök fánál az értelem hangosan sikít.

A végtelen csillagrendszer gyönyörű selymén a műhold lyukat hasít.

Repít a gyenge lég a nyugalom tengerén,

hol viharrá duzzadva a hajóval játszik,mint zenész a hangszerén.

Megforgatja nyolcszor, nyolszáznyolvannyolcszor,

a bárka rettentő hullámokon táncol.

Eközben a fergeteg eltakarja a napot,megrémítve a papot,

ki szentként térdel és lelke üdvét foglalja imába, de már elkésett, hiába

szavait felkapta a forgatag és elbújt velük a virágzó fák alatt.

Vízszintes nyolcas volt,

guanako menet, vagy nandu,

most már nem mondanám meg,

biztos nem koala, mert az

nem jár selyemben,

főleg nem a sivatagban.

Védjegyem félti, aki érti,

és tudja, hogy utálom,

ami hamis.

Holdfény kilencszer, vihar kilencszer

lelked kilencszázkilencszer dermeszt,

ahogy kitörlöd a közelséget

A bokor alatt, ahol nem kereslek,

denevér barlangjában

nem találok rád.

Elhagyjalak, hogy

valódi holdas erdőbe ne menjünk

külön meneküljünk?

No, nem folytatom, nem vagyok valami vicces ezzel az átírással, tudom.

Napfény nyolcszor, szellő nyolcszor,

szíved nyolcszáznyolcvanszor éget,

ahogy megfested a messzeséget

a fa alatt, ahol keresgélek,

s a medve sátrában

rád is találok.

Megmentselek, hogy

műholdtalan rétre menjünk és

együtt ünnepeljünk?

(Mint régen még a szajnai szajhaáradás előtt

hóvirággal voltam, s megérintettem őt,

az érinthetetlen tavaszidőt; lépesmézet

ettünk, nevettünk.)

Kezedben körte, s ahogy átadod,

tettestársam leszel, két balga

a tavaszi szélben, virág nyílásában

Kaniláb kapitány hajóján,

édes kínpadon.

Ujjgyakorlat

pislogok

molyolok

költészet

művészet

elvesztettem

megszereztem

tetszik

fekszik

inspirál

spirál

én csak pislogok itt, hogy miről megy a költészet, de már jó ideje elvesztettem a fonalat...

de nagyon tetszik, hogy egyik inspirálja a másikat..-)